2. rész - Mindennapjaim...

Az intézet felé sétáltam, miután elköszöntem Tae Yang-tól. Bekapcsoltam a zenét és szökdécselve szedtem a lábaim, miközben dúdolgattam. Egy Blackpink szám szólt a fülemben, amitől táncra akartam perdülni. A hely, ahol önkéntes vagyok, egy rehabilitációs központ, ahol beteg fiatalok és idősek laknak egyaránt. Mindig azt gondoltam, hogy a világra ráfér egy kis jóság és szerettem volna tenni valamit ennek érdekében. A kevés munkaerő miatt, úgy döntöttem, hogy délutánonként eljövök, kicserélem az ágyneműket, vagy épp kiosztom a gyógyszereket, de volt, hogy egyszerűen, csak szórakoztattam az elkeseredett embereket, akikben a remény lángját mindenképpen szerettem volna ébren tartani.  A fehér, háromszintes épület nem volt nagy, de nem is mondhattam volna szűknek. Az emeleti szobák felé vettem rögtön az irányt, ahol kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek.
- Halmoni! – léptem be a szobába, majd rögtön a nyakába is borultam az idős, kerekes székes asszonynak. Fehér haja, röviden kunkorodott a tarkójára, kezein és arcán már meglátszott az idő hagyta mély és fáradt ráncok. Az erek a testében meszesedésnek indultak, így minden nap meghallgattam a történetét, de nem bántam, mert mindig ugyanolyan élvezetesen figyeltem, ahogy meséli fiatalkori csínytevéseit, majd nehéz asszonyi sorsát, s hogy mennyire szerette a néhai férjét, de sose lehetett gyermeke. Az elsők között volt, akit meglátogattam, s miután meghallgattam, kénytelen voltam elválni tőle, ami mindig nehéz volt. Rohantam le a lépcsőn, hogy láthassam a kedvenc barátomat az intézetben, aki rendszerint az udvaron élvezi a napsütés jótékony hatásait.
- Ji Soo-si! – kiabáltam a fiúnak, akinek óriási mosoly jelent meg az arcán, ahogy meghallotta a hangomat.
 Ji Soo, még csak tizenöt éves és egy balesetben elvesztette a szeme világát, de mindig vidám és reménnyel teli fiú maradt.  Abban reménykedtem, hogy egy nap majd megmutathatok neki mindent, ami szép ebben a világban, hogy együtt nézzük a lenyugvó napot és a fehér bot nélkül sétálhatok vele végig a nyíló cseresznye virágok alatt. Nagyon jól viselte a helyzetét, de tudtam, hogy mindig egy csodára vár.
Kezeit ölelésre tárta, félmosolyra húztam a számat és félrebillentettem a fejem. Egy pillanatig csak néztem egyre szélesebb karjait, majd odaszaladva elé megöleltem.
- Noona, úgy örülök, hogy ma is itt vagy. – simogatta meg a hátamat. Ott guggoltam előtte és néztem csillogó szemeit. Tudtam, hogy a legjobb módja, hogy megismerje valaki vonásait, az, ha megvizsgálja az arcát, ezért sokszor vettem a két tenyerem közé, vékony arcát, hogy ne érezze kényelmetlenül magát, ha elfelejtené vonásaimat. Talán úgy kezeltem, mint egy kis gyereket, de tudtam, hogy észre sem veszem és kész férfi lesz belőle.  – Van egy látogatóm, de mindjárt visszajön.
- Tényleg? – simítottam a füle mögé a haját lágyan.
- Nana? – felnéztem, majd fel is ugrottam, ahogy megláttam felettem Tae Yang-ot egy pohár üdítővel a kezében. Nem értettem, hogy mit keres itt, hisz még sose találkoztam vele itt, ha csak el nem kerültük egymást.
- Ismeritek egymást? – kérdezte Ji Soo, majd lenéztem rá és bólintottam. Néha elfelejtettem, hogy nem látja, így zavartan vakartam a fülem mögött:
- Igen, egy iskolába járunk. – válaszoltam visszaguggolva elé. – Ő a látogatód? – fogtam meg a kezét.
- Már elég régen jártam itt, sajnálom. – ült le Ji Soo mellé.
- Akkor Ő az a barát, akit mindig vártál? – simítottam meg az arcát mosolyogva, de csak megtapogatta az arcomat és elmosolyodtam.
- Gyönyörű a mosolyod Noona. – kissé belepirulva a bókba lepődtem meg:
- Oh! Honnan tudod?
- Látom… - válaszolta halkan, s a szívemen lévő súly, ettől a szótól még nehezebb lett.
- Valóban gyönyörű a mosolya. – válaszolta Tae Yang átkarolva barátja vállait. Az arcom még pirosabb lett. Nem is tudtam leplezni, zavart hebegésem miatt. Aljas módon kinevetett, míg én fejben szidtam magam a reakciómért. – Ji Soo, csak nem udvarolsz? – cukkolta.
- Ha idősebb lennék, és egészséges feleségül venném.
- Miért csak akkor? Én így is lennék a feleséged. – csíptem meg az arcát, s láttam, ahogy sápadtsága feledésbe merül, és piros folt jelenik meg aranyos arcán.
- Noona… Zavarba hozol. – nevetésem betöltötte a kertet, ahogy próbálta hűteni forróságát.
- Aranyos vagy Ji Soo-si, de sajnos nekem mennem kell lassan, mert ma dolgozom. Tudod, hogy nem ígérhetem meg, hogy holnap jövök, de mindenképp meglátogatlak, ha tudlak. Visszakísérjelek a szobádba, vagy még élvezed a napot?
- Maradok még. –meredt maga elé.
- Rendben, akkor én megyek is.  Legyetek jók. Sziasztok. – álltam fel, majd a kissé meghajoló Tae Yang-ra néztem, akinek az arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.
 Az intézet lakói sürögtek-forogtak az épületben, s ahogy kifelé mentem, mindenkinek vidáman integettem. A virágok gyönyörűek voltak, az út szélén a kapuig vezettek, néhány pad mögött meghúzódva.
- Mr. Kang, szedi rendesen a gyógyszereit? – kiabáltam oda az idős embernek, aki mosolyogva bólintott és integetett a kis padról. – Majd valamikor meglátogatom, és akkor sakkozunk egyet, de sajnos most mennem kell dolgozni. – intettem felé, s rohantam is tovább. Az öregedő férfi görbe botjára támaszkodva kacagott, ahogy elfutottam mellette. A zsebemben megrezzent a telefonom. Unnie-tól jött egy üzenet:

Hee Young Unnie_ (16:40 PM)
Dolgozol ma este? Vacsorakor
meglátogatlak.

Nana_ (16:41 PM)
Várlak Unnie! 

Az időt megpillantva rohanni kezdtem, alig maradt időm beérni. A buszsofőr, már épp becsukta az ajtókat, de ahogy meglátta vadul kalimpáló kezem, kinyitotta nekem és sikeresen fel tudtam szállni. Hálát adtam neki magamban, különben elkéstem volna, ami nem lett volna szerencsés, bár úgy mentem oda, mintha haza mennék, nem szerettem sehonnan sem elkésni.
Egy étteremben dolgoztam, ahol nagyon finom volt az étel, hisz korosodó, fogadott nagynéném, mindent szívvel- lélekkel készített. Már a középiskolában is itt dolgoztam, ezért nagyon családias hangulatban fogadnak, minden alkalommal. Mindig határtalan önbizalmat kaptam, ha néha napján úgy éreztem, hogy semminek nincs értelme és letértem a célomhoz vezető útról. Vagy bátorítottak, vagy letoltak, ha nem helyesen álltam a dolgokhoz, de soha nem bántottak volna meg, sem a múltammal, sem mással.
- Megjöttem. – kiabáltam a konyhába és már kötöttem is fel a kis kötényemet, rohanva hátra, hogy segítsek az előkészületekben. Leültem egy vödörre és hagymát kezdtem el pucolni. Hihetetlen mennyiség volt előttem, ezért csak sóhajtottam egyet és nekiláttam. A rádióból jó zenék szóltak, ezért énekelni kezdtem, de végül sírás lett belőle.
- Nana? – hallottam meg nővérem hangját, akire nem számítottam ilyen hamar.
- Hátul vagyok. – kiabáltam, miközben vadul törölgettem a szememet az alkarommal, mert veszettül erős volt, azt hittem, hogy kiég a retinám.
- Mi a baj? - hajolt felém.
- Csííííp! – néztem fel rá könnyeimmel küszködve, ajkaimat sírásra biggyesztve, de csak nevetett rajtam.
- Mondtam már, hogy nem kell dolgoznod, a modell munka nagyon jól megy.
- Szeretem ezt csinálni… – válaszolta kurtán, kivéve egy újabb zöldséget a zsákból. Igazság szerint, nem akartam teljesen a nővéremtől függni. Nem akartam tőle pénzt kérni, de még így is besegített a tanulmányaimba, amit nem viseltem valami jól, ezért minden kis lehetőséget megragadtam, amit tudtam. Az egyetem és az önkéntes munka mellett, nem nagyon maradt időm hobbira, vagy magamra, ezért a zene volt az útitársam, bárhová mentem.
- Azt látom, hogy szereted, tiszta élvezet lehet bőgni egy zsák hagyma felett. – nem válaszoltam, csak megvártam, míg kiböki, hogy mit szeretne, hisz nem jött volna ilyen korán, ha nem lett volna, valami hátsó szándéka. – Akartam már kérdezni, hogy holnap ráérsz egy kicsit? El kellene intézni a tisztítót, meg be kellene vásárolni, mert teljesen üres a hűtő. Ma nem megyek sehová, hanem idehívtam egy barátomat és itt fogunk vacsorázni és beszélgetni. Remélem, nem zavar. Szeretem ezt a helyet.
- Dehogy zavar. Készítek ki neked egy kis soju-t és sertést. Jó lesz? Ami meg a holnapi napot illeti, nem lesz dolgom, szombat lévén, délelőtt ráérek, elintézem a dolgokat.
- Olyan hálás vagyok. Mi lenne velem nélküled? – szorította meg a nyakamat. – Uhh! – húzódott el tőlem. – Ez tényleg kegyetlen. Megyek is, mert átveszi ezt a szagot a hajam és még mennem kell valahová. – fintorgott egy sort, maga elől legyezve az erős illatot.
- Hát persze… - fintorogtam a kijelentésére, majd legyintettem a kezemmel, hogy hagyja el a helyet. Fejemet rosszállóan rázva pucoltam tovább és azon gondolkodtam, hogy a hiúság is egy átok, főleg, ha észre is veszed, hogy az vagy. A nővéremet ilyen veszély nem fenyegette, akkor sem venné észre, ha mondanák neki, sőt, inkább csak bóknak venné. Ki lennék én, hogy felvilágosítsam? Volt mire játszania a fejét, hisz gyönyörű, sikeres és okos. Hol vannak már azok az erények, amik anyáink korában voltak?
- Úr Isten! – kaptam a fejemhez. – Úgy beszélek, mint egy vénlány… - lekaptam magamról a gumikesztyűket és inkább megnéztem, hogy mi újság van a fronton. – Ahjumma, pucoltam hagymát, de még nem fejeztem be. – támaszkodtam az asztalra és egy darab uborkát kezdtem el majszolni. - Az előbb épp azon gondolkodtam, hogy eltűnik a világból mindaz, amit az őseink felépítettek. – arca épp olyan volt, mint ahogy képzeltem. – Ne nézz rám úgy, mint aki be akar utalni egy szanatóriumba.
- Jól vagy Nana, hogy ilyeneken gondolkozol? Nem itt kellene lenned most sem, hanem lázadni a világ ellen. Én a te korodban, ha láttál volna… - nevette el magát.
- Tudom! Tudom! – sóhajtottam. – Buliztál, ismerkedtél, berúgtál és olyanokat tettél, amik örökre emlékké váltak. Nekem, jó ez így, lesznek emlékeim, amiket veletek szerzek. – vigyorogtam. – Nem kell ahhoz száz férfi meg alkohol.
- Tudod te egyáltalán milyen egy férfi? Az alkoholról meg ne is beszélj… Voltál már berúgva? Mert nem hiszem. – nevetett ki. - Hidd el, hogy régen is így volt, csak nem csináltuk ilyen nyíltan. – rántott vállat.
- Igen! Nekem nagyon helyes barátom van. – vettem elő a telefonom és megmutattam Seung Hyub-ot.
- Hmm… Tényleg nem rossz. – bólogatott elismerően. – Ez már haladás. Most már csak rúgj be és csinálj hülyeséget.
- Miért van az az érzésem, hogy rossz dolgokra akarsz rávenni? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Ha szerinted ez rossz, akkor igen. Én csak azt akarom mondani, hogy szakadj már el a földtől és tedd néha azt, amit a szíved súg, nem azt, amit az eszed. – bökte meg ujjával a homlokom. Fájdalmat színlelve kaptam oda.
- Azt hiszem, hogy inkább leváltom Ga In-t és kiszolgálok. – indultam ki a vendégekhez, az utolsó falattal a kezemben, amit gyorsan el is rágcsáltam.
Ga In, középiskolás diák lévén, egyre jobban érdeklődött a fiúk iránt, de az ideálját nem igazán az osztálytársai vagy az iskola falai között találta meg, inkább a hírességek között keresgélt és most is a telefonját nyomkodta, nem törődve semmivel, csak az aktuális szerelmével, az egyik csapatból. A vendégtérben, nagy szögletes asztalok voltak négy székkel ellátva, ha nagyobb társaság érkezett, akkor lelkesen segítettem összetolni az asztalokat és felvettem a rendelésüket.
– Leváltalak, menj és segíts kicsit hátul. – nem kellett kétszer mondani neki, nagy vigyorral rohant be. Tudtam, hogy semmit nem fog segíteni, de idekint sem vettük nagy hasznát, úgyhogy jobb, ha bent vigyorog, mint itt a vendégek előtt. Kis füzetemmel rohantam az asztalok közé, üdvözölve az éhes embereket, akik egy fárasztó nap után tértek be vacsorára. Szerelmesek, családok, munkatársak és diákok is megfordultak aznap, így sokat kellett szaladnom, de nem bántam, mert végig mosollyal az arcomon tettem. A kis csengő újra megszólalt az ajtó felett.
- Üdvözlöm! – hajoltam nagyot, óriási mosollyal az arcomon, de mikor kiegyenesedtem, akkor a nővérem és Tae Yang intettek nekem. Elmosolyodtam és odaszaladtam hozzájuk. – Gyertek, üljetek le, már előkészítettem mindent nektek. – tuszkoltam le őket az egyik asztalhoz, rohanva az ételükért és az italukért. – Jó étvágyat! – mondtam, mikor visszaértem mindennel. – Jó randizást. – kacsintottam rájuk és egyedül hagyva őket, tettem tovább a dolgom, amiért fizettek.