21. rész - Perzselő tűz..

A szirénák hangja egyre erősödött, azt hittem, hogy vége a karrieremnek, már az elején botrányba keveredek.
„ Mi lesz ha ezt lehozzák a lapok és ami még a legrosszabb, hogy a szülinapomat az őrsön kell töltenem…”
 Kétségbeesett arcomat látva Tae Yang felkapta a cipőimet és futni kezdett velem. Teljesen kifulladtam, meg se tudtam szólalni, csak kirántottam szorításából a kezem és a térdeimen támaszkodva próbáltam újra levegőhöz jutni. Kellett pár pillanat, mire újra egyenesbe tudtam jönni és csípőre tett kézzel néztem a haja mögül felsandító, lihegő fiút.
- Te barom! – ütöttem meg a táskámmal a már előre védekező fiút. – Muszáj volt megütni? Miért nem tudtad annyiban hagyni? – markoltam a hajába, de mindkét csuklómat erősen tartotta magához közelebb húzva:
- Azért mert elegem van abból, hogy folyamatosan aggódok érted. – kezeim elernyedtek és ő el is engedte őket. Lehajoltam a cipőimért és belebújtam, míg Tae Yang egy taxit próbált fogni, sikertelenül.
- Hagyd, majd én… - löktem odébb. Hajamat hátra dobva próbáltam közszemlére tenni kebleimet, bár attól féltem, hogy az a hajszál csipke – ami tartotta az egész toppom - elpattan és szépen sztriptízt is nyomok a fél negyednek.   Szerencsémre két autó is indexelt a leálló sávba, de a mögötte lévő továbbhajtott, ahogy látta, hogy Tae Yang nyitja az ajtaját. Beszállt, mit sem törődve velem, én meg beültem utána.
- Hova vigyem kisasszony? – kérdezett hátra a taxis, kacér mosolya mögül.
- A kisasszony velem van. – szögezte le rögtön a harmincas éveiben járható férfinak, majd elhadarta a lakása címét és hátradőlve bámult ki az ablakon.
- Most pukkadsz? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, bár válasz nem érkezett ezért csak bosszankodva kifújtam egy adag levegőt és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy a hátam ne érje az ülés hátsó támláját, mert attól féltem, hogy vérző sebem miatt még a tisztítást is kifizethetem a fuvaron kívül. Felhúztam az egyik lábam Tae Yang felé fordulva és csak a vállammal dőltem az ülésnek.
- Miért a te címedet adtad meg? – kérdeztem lágyan arcát fürkészve. Felém fordult és lenézett összepréselődött kebleimre. – Hova nézel? – súgom neki a mellkasom elé kapva.
- Én? – súgja vissza és fejével aprót biccent a sofőr felé, aki a tükörben úgy vigyorog, mint fuvaros ló a rohadt tökre.
- Az utat nézze. – utasítom, s hajammal betakarom, érdeklődése tárgyát. Visszatérve a meg nem válaszolt kérdésemre, újra feltettem.
- Mert a te címedet nem tudom. – feleli egyszerűen, amin el is gondolkodok egy picit, hisz pár hónapon belül ez már a harmadik lakóhelyem, amiről senki nem tud. A menedzserem szerint ez volt a legjobb megoldás, így biztosítottak részemre egy csendes kis lakást.  – Amúgy is beszélnünk kellene…
Tekintete meggyötört volt, nem tudtam, hogy mit akar mondani nekem azok után, ami ma történt, de úgy éreztem, hogy a viharfelhő, még nem vonult el a fejünk fölül.
Viszonylag hamar megérkeztünk, kiszálltam, de megvártam, míg Tae Yang is átér hozzám.
- Miről akartál beszélni? – esek neki rögtön.
- Itt akarsz beszélni? Menjünk fel. 

„Minek? Hogy újabb hülyeséget csináljak?” 

Feltevésemet rögtön el is hessegetem egy erős fejrázással.
- Lássuk… - hajtottam hátra az egyik mutatóujjammal a másikat. – Ma már fejemhez vágtad, hogy ribanc vagyok, meg hogy látni se bírsz, akkor mégis miről szeretnél meghitt körülmények között beszélni?
- Nem azért hívlak fel, hogy lefeküdj velem. – bökte ki, s hirtelen feltevésétől, a szám is eltátottam. Jól szórakozott rajtam - széles mosolyából ítélve- s jól tudta, hogy követni fogom, ezért elindult.
- Francba… - hagyta el számat, majd követtem. Egy szót sem szóltam hozzá a liftben, sem a folyosón, egészen addig rá sem néztem, míg ki nem tárta előttem lakása ajtaját és előre nem engedett.
- Nana! Úr Isten! Mi lett a hátaddal? – hangja túl szörnyű volt ahhoz, hogy ne essek kétségbe.
- Mi az? Mi az? – forogtam, s közben vadul néztem volna a hátam közepét, de nem láttam semmit természetesen. – Nagyon csúnya? Meg fog maradni? Vérzik? – bombáztam a kérdéseimmel.
- Nem látom a ruhádtól rendesen, de elég csúnya. – szisszent fel.
- Húzd le és nézd meg! – utasítom, mire tüdejében ragad egy adag levegő. – Húzd már le azt a cipzárt Tae Yang. – nézek hátra, majd előkapom a hajgumim a táskámból és gyors kontyban kötöm a hajam. – Gyerünk már. – siettetem. Keze a házamon kissé megremegett, majd megállt.
- Hozom az elsősegély dobozt. – lépett el mellettem sietve.
 Visszaérve a kanapéra invitált, vagyis az előtte lévő puffra. Lábait átvetette mögöttem és szorosan közel ült. A cipzár hangja csak még idegesebbé tett, s bár én voltam az, aki megkérte őt erre, mégis feszült voltam. A hajszálnyi csipke, mint a damil úgy pattant el és meg kellett fognom ikreimet, hogy a maradék kis anyaggal fedni tudjam bájaim. Begörbítettem a hátam és vártam, hogy Tae Yang lefertőtlenítse a sebem.
- Csúnya? Felsértette a cipőm sarka, mikor ellökött az a nyomulós barom.
- Ezért nem kellene ilyen cuccban mászkálnod… - érintette hozzá a sebfertőtlenítőt, mire fájdalmasan felszisszentem és kiegyenesítettem a hátam.
- Ez fájt… - tudatosítottam benne egy haragos nézéssel.
Egy ideig nem szóltam semmit, de annyira kínos volt, hogy végül megtörtem a csendet.
- Miről akartál beszélni?
- Kettőnkről… - hangja megnyugtató volt, mégis felkavaró. A telefonom csengőhangjára felugrottam és kikutattam a táskámból. Magam előtt szorosan tartva a kis darab ruhaanyagot, felvettem.
- Jong In… - szóltam bele lágyan, s tekintetem rögtön Tae Yang-ra szegeztem. Hátradőlt a kanapén és unottan elfordította a fejét, míg Jong In azt ecsetelte, hogy holnap elmarad a forgatás, mert nem tudtak egyeztetni a helyszínnel és, hogy épségben hazaértem-e.
- Ühm… Itthon vagyok. Minden rendben. Akkor majd találkozunk. Neked is jó éjszakát. – nyomtam ki és ledobtam a kanapéra a készüléket. Egy szó nélkül ültem vissza a helyemre.
- Még mindig a Gashina a kedvenc számod? – érdeklődött.
- Van, ami nem változik… - feleltem kurtán. Igazából nagyon sok minden nem változott, azon kívül, hogy az álmaim beteljesülése felé haladok, de ez is csak szakmailag igaz, mert a magánéletben csődöt mondtam.
- Akkor most ez a Jong In a barátod?
- Csak barátok vagyunk semmi több. – hallom a ragasztószalag tépődését, s ahogy rásimítja a hátamra. – Nem is lesz köztünk semmi több, főként a mai nap miatt.
- Bekavartam?
- Nem. Igazából nem is akartam tőle semmit. –hazudtam. Egy kicsit elmélázott csupasz hátamon, de nem mozdultam meg, csak vártam, hogy szóljon, hogy kész vagyunk. Ehelyett, puha ajkai lágy csókot nyomtak a lapockámra. Jóleső borzongás futott rajtam végig. A szoba légtere megtelt a vágyaival. Annyira erős volt, hogy szinte megfulladtam tőle.
- Féltékeny vagyok… - lehelte bőrömre. Forró tűzként érte a testemet, ezért gyorsan felpattantam és felkaptam a kanapé kartámaszáról az egyik ingjét. Hátat fordítottam neki és ledobtam a szakadt ruhámat, majd belebújtam pár számmal nagyobb ingjébe. Mélyen beszívtam annak illatát, örökre elraktározva magamban…